2009. november 29., vasárnap

Veszélyes? környék...

Hanyagnak érzem magam kissé... Már kellett volna írnom valamit, tudom, kifogást bőven találok, természetesen nem ez az, amire senki sem kíváncsi, ezért valami érdekesebbet írok.
Voltak "vizsgáim", az idézőjelet igencsak megérdemlő vizsgáim. Holnap, azaz hétfőn "Területi tervezés" gyakorlatra megyek a Földrajzi intézetbe. Ennyit az itteni kötelezettségeimről.
Odahaza van több olyan tárgy is, amiből szeretnék félév végén értékelést kapni, ezért próbálkozom ennek érdekében cselekedni is. Voltam Hutában. Nowa Huta az a városrész, amiről írni fogok egy házi dolgozatot. Első terepszemlém nagy csalódás volt. rengeteget hallottam már erről a városrészről, olyantól is, aki már volt ott és olyantól is, aki olvasott, vagy hallott róla. Az egymást erősítő sztereotípiák összegződtek a városrészről látatlanul alkotott képemben.
Nem, nem olyan... Valójában nem az, aminek látszik. Pontosabban nagyon is az és nagyon is olyan. Mondják, hogy veszélyes környék és a utikönyv úgy szól róla, hogy itt "veszélyes lehet nagyméretű fotófelszereléssel egyedül sétálni". Igen, igaz, lehet veszélyes, de csak annyira, mint bárhol máshol. Hogy szocreál? Az nem kifejezés! A sztálinbarokknak hatalmas mesterműve, nagy és erős, mint az acél, de még a színe is olyan. Fényképeket egyelőre még nem készítettem, de ígérem nem marad el. Az épületek szürkék, az anyaguk viszont időtálló. Felújításra kevésbé szorulnak, a vakolatok stabilan takarják a falakat. Valószínű, a lakások szigetelése is megfelelő. Több helyen újonnan beépített, korszerűsített nyílászárókat találni.
A közterületek rendezettek. Parkolóhelyek vannak, természetesen nem jut belőlük minden lakásra egy egész, viszont jobb a helyzet, mint a belvárosban, ahol a szép széles járdák használatáért fizetnek parkolódíjat. Hutában a gyalogosok használják a széles járdákat, illetve a különféle forgalom. Nem csak gyalogos és néha kerékpáros forgalom, hanem kereskedelmi is. Húsz évvel a rendszerváltás után Nowa hutában virágzik a szabadkereskedelem. Ha szabad, ha nem, kereskedők állnak a járdák szélén, kosarukkal, portékáikkal, nem csak a piac közvetlen közelében, vagy kicsit távolabb, hanem a forgalmasabb köztereken is, alkalmas időben.
Nagyot nevethet a naív a következő kérdésen: Láttál-e már kommunista templomot? Nem, nem átvitt értelemben. tényleg templom! De szocreál. A városrésznek jellegzetes épülete, világos és tágas belső térrel, díszes, íves dinamizmussal kialakított tetőszerkezettel és kör alaprajzzal rendelkezik. Burkolatában megtalálható kevés gránit mellett a folyamikavics, sóder formájában, az üveg, melynek tábláit egy másik fontos burkoló és tartóelem fogja közre: az acél. Bent egy tipikus "kultúrház" teremben imádkoznak az emberek és itt celebrálják a miséket. Igazi kordokumentum. Mondhatni, hogy nem csak ecélból építették, hanem acélból is...
Az egész városrész szívében van egy központi tér, a Központi tér (Plac Centralny). Innen a felkelő nap sugarainak irányában utcák, közöttük lakótelepek szektorok szerint, A-B-C-D, A-1, B-3, B-33 (azaz a Napos ltp.) és így tovább. Legtöbbnek van neve is, nem csak jele. Az utcáknak is van neve, de ha itteni ismerősünknek címezzük a képeslapot, az utca neve nem érdekes a posta számára, sőt a házszámok is mások. Például a történeti múzeum címe így néz ki: Os. Słoneczne bl. 16. Azaz Napos lakótelep 16-os tömb.
Érdemes megnézni a városnak ezt a részét is, turistaként lehetőleg nem csoportosan. Így el tud vegyülni az ember a helyiek között. Villamossal csak fél óra a belvárostól és a közbiztonság szempontjából jobb helyzetben van, mint egyéb külső kerületek (Kurdwanów vagy Bieżanów). A sztálinbarokkról, Hutáról és lakóiról még közlök információt, ha elkészül a fényképsorozat.

2009. november 22., vasárnap

A művész

Krakkó, kultúra. A hely és a fogalom írott szövegben gyakran találtatik meg egymás közelében és/vagy logikai kapcsolatban. Ha már itt vagyunk, azaz sem a helytől, sem a fogalomtól nem állunk messze, fejünkbe vettük, hogy elindulunk művelődni.
Színházműsorral kezdtük. Több színház is van a városban, nagy a választék, a kínálat, feltehetőleg az igény is. Nagyszerű darabokról olvastunk a www oldalakon, végül meggondoltuk magunkat. A színházi nyelvtől való félelmünk és néhány jegyár eltántorított a szórakozás ilyesfajta formájától és megállapodtunk, hogy kezdésnek a mozit választjuk.
A következő hetekben láttunk egy-két mozis plakátot az utcán, utánanéztünk, hogy hol játszanak ilyesmi filmeket és elhatároztuk, hogy mozi lesz, nagyon mozi! Az első film, amit megnéztünk lengyelül, egy könnyed, ugyanakkor érzelmeket sem nélkülöző új lengyel film volt "Soha ne mond, hogy soha!" (Nigdy nie mów nigdy!) címmel.
Fontos dolog, ha itt él és tanul valaki, és szeretne egy ++POZITÍV++ mozi élményt, lehetőség szerint lengyel filmet válasszon. Jó lehet a többi is, csak ebben az országban igen kevés szinkronszínészt foglalkoztatnak. Csak a rajzfilmeket szinkronizálják. Ez még nem is lenne baj, ha legalább lengyel felirat lenne, de az nem mindig van. Leggyakoribb az "alámondás". Szczecinben töltött éjszakánkon (volt tévé) megtapasztaltuk, hogy mit takar az alámondás. Hallatszik az eredeti hang és ugyanakkor mondják a szöveget lengyelül is. Minden szereplő szövegét ugyanaz a hang. Nők és gyerekek beszélgetését is ugyanaz a férfi hang mondja. Monoton és nem hangsúlyoz. Helyi kifejezéssel élve: "koszmar" (rémálom).
A továbbiakban inkább a moziról szeretnék mesélni. Találtunk egy jónak látszó művészmozit a belvárosban, hozzá műsort is, így tudtuk, hogy mikor menjünk és hova. Kino Ars, vagy Sztuka, vagy mindkettő a neve egyszerre, egy régi kamenicában alakították ki. Két szintje van és ezen belül öt terem. Mind az öt teremben játszanak filmet egyidőben. A folyosó és a lépcsőház díszletei igazi "művészmozisak", azt a hatást keltik a látogatóban, hogy odabent a sötétben majd valami régi, de legalábbis premodern ülőalkalmatossághoz és szűk légtérhez lesz szerencséje. Miután a jegykezelő magához veszi a mozijegynek azon részét, amelyik megilleti, a látogató kellemeset csalódik.
Első itteni moziélményünk az otthon varázsával párosult, hiszen a tágas teremben ugyanolyan (svéd- vagy relax-) fotelek fogadtak, mint amilyenek nálunk otthon is vannak. Aztán megtelt a terem. Odahaza a mozikban ezt nem szoktuk meg. Eddigi tapasztalataim alapján, odahaza még a művészmozinak ennél kisebb termét sem sikerült az érdeklődő közönségnek kitöltenie. Sebaj, nagy városban ez kis terem, nincs benne semmi furcsa.
Örültünk neki, hogy értettük, amit beszéltek, pontosabban annak nagy részét, ezért a eldöntöttük, hogy a következő hasonló alkalmat is kihasználjuk és megtekintjük a 2009-es év legjobb lengyel filmjét, a Gdańskban "Arany babért" aratott, Oscarra jelölt REWERS című alkotást.
Alkalmas időben, mikor már két hete játszották a mozikban, mi is próbálkoztunk megnézni. 30 perccel az előadás előtt még sikerült megvennünk az utolsó jegyek egyikét, annak ellenére, hogy ezt a filmet egy igazi, nagy filmszínház-teremben játszották. Egy vetítés 21:15-kor, a következö 23:15-kor. abból, amit a 21:15-ös vetítés után kifelé menet tapasztaltunk, valószínű, hogy a következő is teltházas vetítés volt.
Van rá igény, kereslet. Van kínálat is bőven, de az Magyarországon is akad, ráadásul szinkronizálva. Igazi mozi élmény volt, a pattogatott kukorica rágcsálásának hangja és az utánozhatatlan többszólamú, üdítőspohárral véghezvitt szürcsölés is benne volt az élményben. Meg persze teltház. Művészmoziban, kisteremben és nagyteremben is.
A REWERS, avagy "mindennek van másik oldala" egyébként egy kicsit erős film, a thriller és a komédia műfajával bélyegezték meg a szakértők. Szerintem akár dokumentumfilm is lehetett volna, az 1950-es évekből, ugyanakkor szórakoztató is... Mindegy... Ajánlom mindenkinek a figyelmébe, aki hozzá tud jutni, kérem, küldje el, mi a véleménye róla.

2009. november 16., hétfő

A kovács nem kézbesít csomagot

Még friss az élmény, mint lehet le kell írnom…
Milyenek is a lengyelek? Milyen Lengyelország? Eddig írtam már sokat róla, de összefoglalni röviden - úgy érzem - több, mint nehéz. Ma voltam a postán. Mitöbb, A Postán. Rengeteg apró posta hivatal található szerte Krakkóban, általában a kollégiumunk közvetlen szomszédságában találhatót részesítem előnyben. Ez egyszer a tartózkodási helyem és mosgásom iránya okán másikat kellett keresnem. Óra után a Minden Szentek terére mentem, hol szintén van egy kis posta. Kinyitottam az ajtót, beléptem, kiléptem, mert még egyet előre lépni nem udtam, majd nyugtáztam: "nem, itt nem veszek borítékot". Folytattam utamat a Főposta irányába, ami díszes épület, de esztétikumával a pécsi hasonló intézmény épületét meg sem közelíti. Útbaesett egy papírbolt, ahol vettem borítékot. (Postán már nem akartam próbálkozni.)
A hivatalban közel sem akkora csarnok fogadott, mint amire az épület külleme engedi következtetni a naív magyar diák fantáziáját. Azért el lehetett férni, nem tűnt úgy, hogy sokan várakoznak, megcímeztem a borítékot és utána húztam sorszámot, nehogy valakinek mögöttem, miattam várni kelljen… 48-an voltak előttem. 12 ablak, ebbol 3 működött. Az autómata arra bíztatott, hogy csak 28-32 percet kel várakoznom.
Van egy sorszám nélkül üzemelő bélyegbolt az épületben, ahonnan szintén fel lehet adni a levelet, viszont "Kasszaváltás miatt zárva" találtam. Természetesen láttam, hogy ott, az ablak mögött mozgás van, úgyogy figyeltem, mikor lesz kasszaváltás. Amikor már sorszám szerint már csak 28-an voltak előttem és már 20 percet vártam, egyszer csak kinyitott a bélyegbolt, amihez igen közel álltam. Egyetlen levelet szerettem volna feladni, más dolgom nem volt, nem kapkodtam, nem siettem, ugyanúgy viselkedtem, mint más és türelmesen megvártam, amíg a nálamnál gyorsabb, jó ötvenes, szenvedélyes bélyeggtűjtő kiválogatta a legújabb sorozatoknak azon darabjait, amelyek még hiányoznak saját leltátából.
A 3 nyitva lévő ablak mögül éktelen zaj, éktelen kopácsolás hallatszott, mintha bútort raktak volna össze, kalapáccsal, vagy szét fejszével. De csak nem hasadt, egyre csak kopogott, hol gyorsabb, hol lassabb ritmusban, hol a levélen, hol a csomagon, hol a számlán, hol a tintapárnán, hol hangos volt, hol meg nagyon hangos. Betöltötte a teret tisztességesen. Egy Jamaikai zenész biztosan felfigyelt volna az itteni ritmusokra, de a helyieknek eszükbe sem jutott volna táncolni. Huta ide vagy oda, meglátásom szerint, a hangok alapján, a szerszámkovácsnak tanult lányokat képezték át postásnak egykoron, amikor kialakult a postaforgalmi szakképzés Lengyelországban.
Végre "helyzetbe" kerülök az ablaknál, mondom, hogy mit kívánok, hova (természetesen a küldeménnyel kapcsolatban). Nagy nehezen hozzájutottam a 3 zł értékű bélyeghez és rányomták a borítékra, hogy elsőbbségi. Megköszöntem, mire az úr válasza szintén "köszönöm" volt, de magyarul. Itt minden eddigi, a lengyel postával kapcsolatosan vélt és valós ellenérzésem feloldódott, elmúlt.
Először voltam a nagy postán, valószínű, hogy utoljára is, de gazdagabb lettem egy újabb gyakorlati tapasztalattal. Akik vártak, várakoztak a postán, vittek magukkal újságot, könyvet, papírt, ceruzát, talán valaki még plusz egy párnát is a székre. Ebből csak-csak valószínűsíthető, hogy ez az egész rendszer itt és most teljesen rendben van.
Ez volt a friss élményem a postáról.

2009. november 12., csütörtök

Megérteni...

Nemsokára jönnek az évközbeni vizsgák... Szóbeli is lesz, írásbeli szintén. Sajnos ennek következményeként fel kell függesztenünk rövid időre "belföldi" utazásaink sorozatát, melynek célja Lengyelország megismerése.
Lengyelország megismerése és egyben megértése a célom, ami ebben a formában csak itt, Krakkóban fogalmazódott meg bennem. Miért beszélnek úgy az emberek, ahogy? Miért mondják azt, amit? Miért teszik azt amit? Miért viselkednek úgy, ahogy?
Megfoghatatlan filozofikus kérdések ezek, és ilyenkor joggal merül fel az olvasóban az irányomba intézett kérdés: "Gergő, nincs jobb dolgod?"
Ennyit a kérdésekről, válaszul pedig azt, hogy nincs, nem is lehetne ennél jobb dolgom, mint ezen morfondírozni, viszont fontosabb dolgaim, azok vannak. Kellemes csalódások sora ér nap, mint nap, amikor bemegyek egy boltba, állok a megállóban, stb. Gyakorta van az az érésem, hogy akihez szólok, majd mogorván válaszol, de a látványában mogorva ábrázatú emberek udvaris üdvözlésemtől elköszönésig mosolyognak és a beszélgetés közben felettébb segítőkésznek mutatkoznak. Akaratuk ellenére, vagy éppen aszerint segítenek nyelvük elsajátításában. Előny is, ha valaki már kicsit beszéli a lengyelt, véleményem szerint ez az oka kellemes csalódásaimnak.
A nyelvórákon a tanárok nem szeretik, ha valakinél szótár van. Fontosnak tartják, hogy a szavakat jelentésük valódi tartalmában értsük meg és ne úgy, hogy valami hasonló jelentésű szóval azonosítjuk, valamelyik másik nyelvből. Teljesen igazat adok nekik, hiszen gazdag a lengyel nyelv, a szavak jelentéstartalma, pedig a kultúra sajátosságait tükrözi.
Vannak még furcsa dolgok, amivel az utcán találkozom. Látom, hogy egymással milyen közvetlenek az emberek, látom, hogy mennyire nyugodtak, mégis zaklatottan rohannak. A közlekedés már csak a gyalogosok között is néha veszélyesnek mondható, a buszokon megszokott a tolakodás, senki sem szól érte, ha kicsit arrébb lökik. Az utasok az ajtók közelében tömörülnek, melynek folyományaként megnehezedik a fel és leszállás. Utóbbit a felszállók türelmetlen sietsége is megnehezíti. Ugyanazokon a járatokon tapasztalom, hogy mégis odafigyelnek egymásra az emberek. Ha valaki elejt valamit, a másik felveszi, ha tudja, ha nem, akkor jelzi, hogy mit történt. A menetjegyek - zsúfolt járatokon - gyakorta akár négy-öt kézen is keresztülmennek, hogy érvényesíteni tudja azokat a tulajdonosuk. Apró figyelmességek sora ez, ami itt teljesen normálisan előfordul.
Itt nincs bliccelés... Furcsa nekem, hogy minden megállónál hallani lehet a menetjegy-érvényesítő készülékek hangját, többször is. Természetes dolog, ha utazunk, van jegyünk. Eddig egyetlen esetet láttam, hogy valakit az ellenőr megbüntetett. Nem lettem volna annak az embernek a helyében, akit abban a pillanatban a villamos utasainak megvető pillantása porráégetett.
Hisznek az emberek. Tudják, hogy mit és tudják, hogy miért. A templomok fontos szerepet töltenek be. Szirénázó mentőautó ment el a busz mellett, amikor láttam, hogy egy egyszerű Krakkói polgár keresztet vetett. Ezáltal több lettem, mert megismertem az "empátia" fogalmának egy igen mély értelmét.
Van, amit értek, van, amit csak másodszorra, van, amit kicsit később... Így igyekszem megérteni Lengyelországot, ami a lengyel nyelvvel együtt egyre kevésbé nehéz. (Még mindig úgy érzem, hogy van mit tanulnom.)



A tömegközlekedés nagy

2009. november 8., vasárnap

Ismerd meg...

Ismerd meg hazád, ismerd meg, hol élsz! Hasznos tanács olyanok számára, akik életükben a szomszéd falu templomtornyán kívül is szeretnének látni valamit. Eddig sajnos nem jutottunk el a szomszéd falu templomtornyáig, hiszen a helyi templomok számbavétele még bő egy hónap után is nehézséget okoz. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen a laikus hobby-turista, aki már egy hétvégét eltöltött Krakkóban, általában az "egy templom - egy kocsma" vagy (jobb esetben) az "egy utca - egy templom" fogalmakkal azonosítja azt.
Az elmúlt hétvégét mi is a városban töltöttük és igen gyakran hallottuk édes anyanyelvünk, többször kevéssé ékes szavait. Igény volna magyar feliratokra a városban, vagy talán a nevezetességek környékén. Vagy azt is mondhatom, hogy nincs rá szükség, hiszen művelt a magyar, tehát ismer más nyelvet. Ellenben a beszédéből nem sugárzik a kultúra, de ez csak azon kevesek (és kiváltságosok) számára állapítható meg, akik itt megértik ezt az igen gazdag és érdekes nyelvet.
Szombaton és vasárnap is meglátogattuk a Wawelt, természetesen különböző kiállításokat néztünk meg mindkét nap. Utóbbi napon tajvani csoporttársunkkal hárman érdeklődtünk a lengyel történelem és kultúra fontos mérföldkövei iránt. Természetesen beszámoltunk neki előző napi tapasztalatainkról, természetesen lengyel nyelven, valamint egész délelőtt annak láttunk hasznát, amit tanulunk. Ilyen helyzetben hallatszik magyar szó olyannak a szájából, aki nem is sejti, hogy a mellette álló, számára ismeretlen ember, aki hasonlóan beszél, mint a helyiek, megérti minden szavát. Furcsa érzés úgy hallani az anyanyelvem, hogy én azt nem használom.
A szombati esős nap volt. Megtekintettük a királyi várban a király személyes szobáit, a fegyvertárat és kincseskamrát, ezen kívül egy orientalista kiállítást, ahol néhány váza és szőnyeg kivételével semmi érdekeset nem találtunk. A belépők ára itteni diákigazolvánnyal olcsóbb, a látogatáshoz időpont foglalása - mint mondják nem szükséges, de - erősen ajánlott. Sajnos a tömegturizmus, mint iparszerű jelenség itt is megfigyelhető, de még nem tipikusan, hiszen Krakkóban a turista, a pénzéért igen sok értékkel gazdagodhat.
Vasárnap a király reprezentációs célú szobáit volt szerencsénk megtekinteni, valamint az "elveszett Wawel" című kiállítást, mely valahol a X. századi Wawel épületeinek falai és mai Wawel alapja között vezet. Mindkettő lenyűgöző látvány volt, előbbi főként művészettörténeti értéke miatt, utóbbi, pedig a Wawel domb kutúrtörténetének megelevenítése miatt.
Ezután elsétáltunk abba a 19. századi kávéházba, ahol az első irodalmi kabaré, a "zöld léggömb" előadásait tartották. Az eredeti kávézó/cukrászda még Cukiernia Lwowskie névre hallgatott, melyet a tulajdonosa - Michałik - az I. Világháború végén eladott, mert már sajnos nem volt gazdaságos az üzemeltetése. Addig művészek, grafikusok, festők és irodalmárok látogatták gyakorta a fantáziadús nevű desszertjeiről, később kabaréjáról híres kávéházat. Gyakran előfordult, hogy a szerény vagyonnal megáldott művészek karikatúrákkal, festményekkel vagy az ablakokra festett vitrázsokkal fizettek Michałiknak, mely "fizetségek" ma is növelik annak a káváháznak a hírnevét, melyet ma, első tulajdonosa és félhomályos belső tere után, Jama Michałikának neveznek.
A délutánt magyar vonatkozású látnivalók fényképezésével folytattuk és fejeztük be. (Akinek ezeket a képeket ígértük, nem sokára megkapja.)
Összefoglalva legújabb tapasztalataimat mit mondhatnék? Egy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy valaha is lengyel nyelven fogok mesélni egy tajvani lánynak a magyar magánhangzók szépségéről...

2009. november 2., hétfő

Északnyugat

Vonattal, kedvezményesen, olcsón, (viszonylag) kényelmesen tud utazni napjaink diákja Lengyelországban. Ez volt eddigi tapasztalatunk, ami október végéig, illetve november elejéig semmit nem változott. November 2-ára Minden Szentek napját követő napra az egyetem oktatási szünetet rendelt el, így október 30-án, pénteken újra vonatra szálltunk, hogy a hosszú hétvégét eltöltsük.
Menetrendünk a következő volt:
  • Pénteken 19.45-kor Kraków Główny pályaudvartól szombat reggel 8.18-ig Świnojuściéig, fekvőhelyes kocsiban 763 km alvás, utána
  • komppal Wolin-ról Uznam szigetére,
  • kellemes séta az őszi színekbe öltözött parkban, északi irányban, amig lehet.
  • Ezt követően érkezés a Balti-tenger homokos strandjára, ahol nyugat felé folytattuk a sétát
  • Seebad Ahlbeck nevű faluig, Mecklenburg-Vorpommern tartományban, Németországban, ahol ugyanazt a szigetet már Usedomnak nevezik.
  • Innen egy kellemes kávészünet után visszafordultunk, hogy az egykori határsávban időzzünk egy keveset és komppal visszaérjünk a vasútállomásra.
  • Szombaton, 15.28-kor Świnojuściéból indulva 116, személyvonattal megtett kilométer után érkeztünk Szczecin főpályaudvarára. Itt, a várostérkép tanulmányozása során eldöntöttük, hogy 24 órás menetjegyet váltunk a helyi tömegközlekedésre, (ára:5,50zł ~ 360 Ft!) melynek használatát azonnal megkezdjük.
  • A 2-es sz. villamos végállomásánál, egy néhai vasútállomásnak nemrégiben gyönyörűen felújított épületében találtuk meg szállásunkat, amit itthonról foglaltunk.
  • Hosszú éjszaka után villamossal indultunk felfedezni a várost Minden Szentek napján. Sajnos ezen a napon a múzeumok sincsenek nyitva, sőt néhány kioszkot, és elvétve 1-2 szeszesitalt és dohányárut árusító üzletet kivéve minden zárva tart. A városnézés során készített fotográfiák megtekinthetők ebben a galériában.
  • November 1-én, 22.35-kor, érkezésünkhöz hasonló módon távoztunk a városból, melynek eredményeként, másnap délelőtt már Krakkóban voltunk. (647 km)
  • Összesen: 2 nap, 3 éjszaka, 1526 km
A felsorolás után egy-két gyakorlati tapasztalatot osztanék meg olvasómmal.
Nem voltam benne biztos, hogy mi módon tudunk eljutni Świnojuście vasútállomásáról a tengerpartra.


Nagyobb térképre váltás

Mint, ahogy a térképen látszik, a Keleti oldalon, Wolin szigetén, a kikötőben van a vasútállomás és Uznam szigetére vezet egy út, aminek a neve - a fenti térkép forrása szerint - Bielik. Igen, de ez nem híd, nem alagút, viszont aszfaltozott. Ez a Bielik I-II. nevű komphajóknak az útvonala, amelyek a helyi autósokat, gyalogosokat és kerékpárosokat ingyenesen szállítják. Helyben próbáltunk érdeklődni, hogy jegyet hol lehet venni, de jegy hiányában, annak vétele nem valósítható meg... Esztinek volt ehhez egy okos gondolata:
- Otthon a 2-es busszal járnak az emberek bevásárolni, Krakkóban villamossal, Świnojuściéban komppal.
Ami a helyieknek mindennapos, azon nem kell csodálkozni. (Rómában élj úgy,...)
Elsétáltunk Németországba. Kísérletet tettem, hogy ott, ahol a Balti-tengert "Ostsee"-nek mondják, kértem két dużą białą kawę. A válaszból: "JaaAAAaaa", kiderült, hogy itt csak Milchkaffe-t lehet inni. Nagy volt, meleg, hangulatos környezetben, pusztán csak a kávé ízének mérsékelt hiánya volt különleges. Inkább visszasétáltunk Lengyelországba. Pár percet eltöltöttünk a két ország között abban a sávban, amit egykoron határoló szögesdrót már nincs meg, de tartó oszlopai ma is egyenesen állnak ki a dűnékből.
Élveztük a napfényt, a tengert, az ősz színeit, de vissza kellett menni a vasúthoz, mert a következő napot Szczecinnek és a városnézésnek szenteltük.
A naplementével indult a vonatunk, sötétben érkeztünk meg egy sejtelmes fényekkel és furcsa alakokkal bélelt ismeretlen városba. Kezdetnek nem volt valami bizalomgerjesztő. Az első utazásunk villamossal zökkenőmentesen zajlott, ahogyan a többi is, az internetes szállásfoglalással is minden rendben ment. Nem volt semmi ok aggodalomra.
Másnap nagy sétába kezdtünk, barangoltunk a városban, gyalogosan és villamossal amíg érvényes volt a jegyünk, megnéztük a központi temetőt, ami ilyenkor a legfényesebb városrész, naplemente után, pedig néhány díszesen kivilágított épületet fotografáltam.
A város eredeti... Sokkal barátságosabb, mint első pillantásra. Az emberek sokfélék. A legfurcsább mondat, amit a - feltehetőleg - helyiektől hallottam a villamoson: "Idę do Arbeitu". Meglepődtem. Sokat sejtet. A házakról leolvasható a történelem, a mindenkor aktuális politikai helyzet. Innen már feleslegesnek érzem a szavakat, beszéljenek helyettük a képek!
Szczecin - Świnojuście